Ezer stílus

Ahhoz, hogy lássuk, mennyire különbözik minden ember a másiktól, nem kell messzire mennünk. Elég, ha csak kilépünk az utcára, vagy talán még ezt sem kell megtennünk, hiszen már a szűkebb családi környezetünkben is érezhetjük, mennyire másképpen látjuk a világot, mennyire sokféleképpen ítéljük meg a történéseket. Ennek pedig nyoma is van, mégpedig az arcunkon, a testünkön, az öltözködésünkön – azaz a stílusunkon. Mert voltaképpen minden ránk van írva, csupán elég éles szem kell ahhoz, hogy olvasni is tudjanak belőlünk.


 A.) Mochnács Emese                                                B.) Tábori Ádám
C.) Baji István                                                       D.) Somogyi Szilvia
E.) Czirok Zsuzsanna                                     F.) Dobor Réka
G.) Máté Hanna                                                 H.) Nagy Erik
        I.) Üveges Zsolt                                           J.) Benkő Molnár Fanni

K.) Nagy Roland



Na, de tényleg olyan egyértelműen látszik, milyen emberek is vagyunk valójában? Hogy mit szeretünk, miképpen gondolkodunk, mihez kötődünk igazán? Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről! Az alábbi képeken táskákat és a bennük lévő holmikat láthatjátok. Vajon melyik kié lehet? A feladat egyszerű: párosítsátok össze a fenti fotósorozatban szereplő fiatalokkal, és kiderül, mennyire egyszerű is ez a fajta stílusképlet.

1.)


2.)                                                                              3.)
4.)                                                                              5.)
6.)                                                                              7.)
8.)                                                                              9.)
10.)                                                                              11.)

(A megoldásért kattints ide!)


Kétségtelen, hogyha stílusokról van szó, akkor azonnal a szélsőségek jutnak először eszünkbe. Így nem csoda, hogy a metálzene említésére azonnal az agyontetovált, nyáron is acélbetétes bakancsot hordó, bőrdzsekis „félgengszterek” jelennek meg előttünk. A sztereotípiák tehát léteznek, és valószínűleg kiirthatatlanok is – kivéve egyet. A mondás ugyanis, hogy kutyából nem lesz szalonna, egyértelműen megcáfolható: a stílusok között van és kell is, hogy legyen átjárás, hiszen egyikünk sem egy lezárt dobozban él. De arról, hogy mindez mennyire igaz, meséljen nekünk inkább Novák-Tihor Anita:


Tovább
"

Ezer (vers)nyelv

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen közvetítjük a világnak érzéseinket, gondolatainkat, értékrendszerünket. Különösen igaz ez a költőkre, akik ösztönösen arra törekednek, hogy másképpen szólaljanak meg, mint elődeik – sőt, napról napra megújulnak. A kortárs lírában is egyszerre találhatunk állandóságot és szüntelen változást, kétségtelen ugyanis, hogy a testversek fénykorukat élik, ám minden szöveg hoz valami újat az irodalomba. Videósorozatunkban ezt a tematikát igyekeztünk körüljárni, és öt költőt kértünk meg arra, hogy olvassa fel nekünk egy-egy művét.

Gerevich András: Búcsú



Kustos Júlia: Omnipotencia



Biró Krisztián: Csendes környék



Csepregi János: Mostanában mindig



Babiczky Tibor: Homlokránc



Tovább
"

Ezer életérzés



#nehari





#azosztigen





#hellószia





#chelston


#legyentánc




#bitchplease




#fúj









#nane







#szelfi




#csókpuszi




#lávizindier




#candycrush







#lopakodás



 #meséljmég




#facepalm




#díva






#sírjavállamon




#stayinalive




#sziacica










#swag






 #sunnyogás









#vizsgaidőszak





#omg




#mirőlbeszélsz




#lufifej




#mosoly








#kócsing










#mivan?!








#yolo









#bölcsészélet









#ezaz

Tovább
"

Portsmouth


Portsmouth Hampshire megye második legnagyobb városa, összterülete 40,25 négyzetkilométer. Hadi kikötő, otthont ad a világ legrégebbi, még használatban lévő tengeralattjáróinak, és néhány olyan híres csatahajónak, mint a HMS Victory – ilyesfajta száraz tényeket közölnek az útikönyvek, de ha nekem kellene bemutatnom valakinek a várost, egyetlen giccsesen nevezetes emlékhelyhez sem vinném el. Inkább megmutatnám neki azt, amiért én is idejöttem, és amiért most úgy érzem, bármikor elmehetek, Portsmouth illata úgy beleitta magát a bőrömbe, mint a ruhákba az olcsó öblítők. Itt ugyanis egészen biztosan olyasmit találhatunk, amit sehol máshol. Sem a romantika francia andalgásában, sem az érzékiség latin gesztusaiban, sem pedig a fegyelem orosz hidegségében. 
John, így hívják. Egészen egyszerűen John, és jobban is illik hozzá ez az egyszerűség, mintha egy már a főcímdalnál elrontott tévésorozat sármos, ám briganti főszereplőjének nevével dicsekedhetne. Fekete haja sosem lógott a szemébe, kínosan figyelt arra, hogy mindent lásson maga körül. Bő szárú farmert és barna bőrkabátot viselt, amely talán már a boltból is olyan kopottan került ki, mintha ezer éve hordanák. Az illata is éppen ilyen volt: időtlen. Festő volt, egészen jellegtelen arccal, keze szüntelenül remegett, mintha még egy egyenes vonalat sem lett volna képes meghúzni. Talán tényleg nem is tudott. 
Azt mondták, el kell mennem hozzá, és én megtettem. Bekopogtattam a garzonlakásba, ami a legrosszabb környék szívében várt gunyorosan a művészetre éhes kuncsaftokra. Ha nem jött volna éppen szemben zsebre dugott kézzel egy kétes kinézetű alak, talán be sem merek kopogni, így viszont rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy még mindig jobb, ha zárt ajtók mögött szenvedem el a megaláztatást.
Ösztönösen úgy képzeltem el egy festő lakását, hogy egyetlen üres négyzetcentiméter sincs a falakon: mindenhol színek, képek, rajzok, skiccek, vázlatok, kezdemények, remekművek. Johnnál azonban minden csupasz volt. Nem úgy értem, hogy egyszerűen a fehér szín itatott át mindent. A lakás tökéletesen üres és tiszta volt. 
Már-már azt hittem, hogy rossz helyen járok, amikor halk motoszkálást hallottam a terasz felől. Óvatosan közelítettem meg az üvegajtót, de az elárult engem: hangos nyikorgással jelezte a tulajdonosnak, hogy valaki éppen betolakodni készül az életébe.
- Azt hittem, már sosem talál meg. Nő létére elég lassú – jegyezte meg gorombán John, majd meg sem várva a válaszom, már folytatta is. – Üljön le. Nincs szék, a padlóra. Portét akar, ugye? 
- Nem vagyok biztos benne, talán inkább…
- Üljön már le! – reccsenő hangjára megadtam magam. – Na. Ügyes. Ha nem akarna magáról képet, nem jött volna ide. Drága vagyok. 
- Meg tudom fizetni.
- Vegyem el kéthavi mosogatónői fizetését?
- Én nem…
- Tudom, árufeltöltő. Egykutya. Majd meglátjuk, mi lesz. Ha nem tudja kifizetni, akkor ledolgozhatja. Takarítónőt keresek.
- Ide? – kérdeztem döbbenten.
- Hova máshova? – morogta.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz, a csend feszesre fonta fonalát közöttünk. Ekkor volt időm először megszemlélni, miféle alak is John, a város híres festője. A művész, akinek már tizenkét éve nem volt kiállítása, mert minden egyes munkája azonnal elkelt. Még csak szólnia sem kell senkinek, hogy kész, a gyűjtők úgy megérzik őt, mint a kutyák a vérszagot.
Ahogy ránéztem, képtelen voltam eldönteni, hogy tényleg szeretném-e azt a portét magamról. Nem is volt rá szükségem egy percig sem,  csupán arra voltam kíváncsi, milyennek is látna engem. 
Maradtam. Két hétig állt a vászon előtt, én pedig a padlón kuporogva beszéltem hozzá. Kérdezett, feleltem. Sokat nevettem, néha sírtam is. Az egyik percben úgy érzetem, mintha ő lett volna a szülőanyám – nem, nem az apám, mert ilyenkor egy test voltunk –, máskor pedig tisztán éreztem, hogy képes lennék megfojtani őt.
John mintha észre se vette volna mindezt. Csak dolgozott. Ezerszínű festék volt körülötte. Mindegyikbe belemártotta az ecsetét, de a vászon újra és újra üres maradt. Mikor csaknem úgy tűnt, hogy a színek végre karcolják az anyagot, mindig visszarántotta a kezét, mintha sehogy sem lett volna jó. Aztán egészen váratlanul, egy hosszú nap után, amikor fáradtan vonszoltam egyik lábam a másik után – kényszeríteni kellett, hogy lépjenek –, már be sem kellett hozzá mennem: a kapuban várt. Ahogy meglátott, a vásznat lobogtatva indult felém.
- Kész vagyok! – kiáltotta hangosan, mintha az egész várost fel akarná verni. – Kész!
Mikor egymáshoz értünk, felmutatta az anyagot. 
Nem volt rajta semmi. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint hetekkel ezelőtt. Még csak egy óvatlan festékcsepp sem érintette.
- Ezen nincs semmi – feleltem egyszerre kétkedve és dühösen. Úgy érzetem, hogy a napjaim legértékesebb óráit pazaroltam erre a szenilis öregemberre, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy látnom kellene valamit.
- Pontosan – hangja egészen ércessé vált az izgalomtól. – Ez vagy te.
- Semmi?
- Az! A semmi is. Metamorf mindenség, amelynek alapja a semmi. A semmi hívja életre, és lesz belőle valami. Örökké változó anyagtalan valóság. Magyarázzam még? Hogyan kérhetné bárki is, hogy fessem meg az arcát, amikor minden vonás a másodpercek törtrésze alatt hamissá válik? Miért kérnek arra, hogy hazudjak? Nem, nem és nem! Nem fogok alakoskodni! – egészen úgy tűnt, mintha éveinek minden dühe ebbe a néhány mondatba sűrűsödött volna össze. Aztán ránézett a vászonra és elmosolyodott. – Hát nem gondolod, hogy ez a világ legtökéletesebb festménye?
Nem gondoltam én abban a pillanatban másra, csak arra, hogy Portsmouth legnagyobb értéke nem a híres csatahajó, hanem valami egészen más.
A semmi.

http://www.unilife.co.uk/

Tovább
"

Budapest


„Budapest Magyarország fővárosa, egyben legnagyobb és legnépesebb városa. Az ország politikai, kulturális, kereskedelmi, ipari és közeledési központja. 2011-ben regisztrált lakónépessége meghaladta az 1,7 (elővárosokkal együtt pedig a 2,5) millió főt.”

Engem nem regisztráltak, de én bejegyeztem magamba mindent. Legfőképpen azt a vágyat, hogy végre öregasszony lehessek, így jogosan, rosszalló pillantások nélkül ülhessek a buszon. És onnan, a hellyel rendelkezők felsőbbségével nézhessem azt a fekete szövetkabátos, mindig sebtében borotválkozó férfit – arcán ott vannak a nyomok –, aki reggel nyolc tizennégykor felszáll a 47-es villamosra és a Gárdonyi térig utazik. Sokszor eszembe jut, milyen szívesen leszedegetném a fehér szöszöket a kabátjáról.

Ha öregasszony lennék, azzal sem kellene törődnöm, hogy ki veszi rossz néven, ha felajánlom neki a helyem. Mert nem illik a középkorúság utolsó szakaszában tengődő, sminkecsettel átoperált arcú nőknek átadni a mindig meleg ülést, mert megsértődnek, hogy vénítem őket. De közben olyan megvetően tudnak nézni, hogy néha mégiscsak megteszem.

Nem szólítanának meg a metróaluljáróban az idegen férfiak, akik micimackós könyvjelzővel próbálják bepalizni azokat a szerencsétleneket, akik nem tudnak elég gyorsan lépkedni, mert már a mozgólépcsőn rohantak, hogy végre kijussanak az izzadtságtól csomóba tapadt tömegből. Azok a nők sem jönnének oda hozzám, akik hat éve lejárt orvosi receptet dugnak mindenki orra alá, majd négy oktávval magasabban kezdenek rimánkodni, mintha a denevérekhez szólnának. Kellemetlen azt mondani, hogy nem, főként, mert sztereotípiákból összeeszkábált életutakat képzelünk a kéregetők mögé, de belátható, hogy a tizedik Fedél Nélkülre már igazán nincs szüksége senkinek, még akkor sem, ha Törőcsik Mari van a címlapján.

A nyugdíjamat kínai kajára költeném el, ebéd után pedig egész nap sétálgatnék, a szimpatikus fiatalokra mosolyognék, a többieket óvatosan kigáncsolnám a botommal. „Jaj, édeském, véletlen volt.” Követelném, hogy a Ferenciek terén minden turistát büntessenek meg illegális galambetetésért, mert ezek a madarak úgy elszemtelenedtek, hogy csak repülnek és repülnek, nekem kell kitérnem előlük, ha nem akarom, hogy a dagadt testük a földre terítsen.

A Lánchídra sose mennék. Elvből. Túl van misztifikálva, és dühít, hogy az ország több százezret elver egy este a kivilágítására, miközben a Petőfi híd elveszik az éjszakában. Ez diszkrimináció. Még talán petíciót is indítanék a hidakkal szembeni egyenlő bánásmód érdekében, mert végre lenne időm olyan dolgokra, amelyek nem igazán számítanak, csak túlfontoskodjuk őket, hogy legyen mivel kitölteni a napokat. Még tüntetnék is. Ezt már nem elvből, inkább a hangulat kedvéért. Egy öregasszonyt egyébként sem illik megdobálni, vihetném én a legnagyobb plakátot. 

Délutánonként, amikor a legnagyobb a forgalom a 4-es 6-os vonalán, felszegett állal vonulnék be egy Sex Shopba. Minden megállónál nyitottak egyet, gondolván arra, hogy az éjszakai járatok bizony nem egyenesen haza viszik a lányokat. Mindig is érdekelt az üzletek elhelyezésének szociológiája. Vajon mi alapján dől el, hogy hol nyitnak boltot a tulajdonosok? És miként lehetséges az, hogy a Király utca végén a 400 forintos qyrosos mellett megél az, amelyik 950-ért adja?

Aztán, csütörtök esténként a Wesselényin ólálkodnék, hogy megfigyeljem a Sark2-ben tivornyázó fiatalokat. A lányokat, akik egy sör után tettetett részegséggel a naiv – vagy csak felajzott – férfiak nyakába varrják magukat, a kamasz fiúkat, akik a vécében az alkohol hatására besárgult pattanásokat fröccsentik a tükörre. Meggyőzném a pult mellé mumifikálódott, nagykabátos, sapkás pacákokat, hogy hagyják már békén a gyerekeket, ne próbálják meg elmesélni nekik két pálinka között, miként is ment tönkre az életük mások hibájából. Vagy, csak üldögélnék egy padon és kihordanám minden arra járó történetét.

De még az is lehet, hogy már kora este hazamennék a negyedik emeleti panellakásomba, ahova szigorúan lépcsőn járnék fel, hogy ne váljon belőlem is reumára panaszkodó, kenőcsszagú anyóka, aki a gonosz boszorkány képét idézi a Jancsi és Juliskából. Hazafele bosszankodnék, hogy már megint dugó van, de közben rettenetesen élvezném is, hogy több időt tölthetek emberek között.

„Budapest Magyarország fővárosa, egyben legnagyobb és legnépesebb városa. Az ország politikai, kulturális, kereskedelmi, ipari és közeledési központja. 2011-ben regisztrált lakónépessége meghaladta az 1,7 (elővárosokkal együtt pedig a 2,5) millió főt.” És engem a következő népszámlálásnál sem fognak bejegyezni, mert nem itt fogom magam után húzni a kockás szatyrot.

matyasudvar.hu

Tovább
"

Kelebia


Kelebia község Bács-Kiskun megye kiskunhalasi járásában. Határátkelő vasútállomás Magyarország és Szerbia között. Területe 66,70 négyzetkilométer, népessége 2490 fő. Ennyit mond róla a Wikipédia. Száraz, érdektelen adatok, amiket felróhatunk elménk adatbázisába, de soha nem lesz rá szükségünk. Számok, amelyek nem jelenthetnek nekünk semmit, hisz azok sem törődnek velük, akik bennük élnek. 

Én tudom, hogy mi van Kelebián: homok. Nem csak a játszótéren, a hátsó kertben, vagy a betonozatlan utakon – mindenhol. Különféle kőzetek és ásványi anyagok apró törmeléke, 2 és 0,0063 mm közötti szemnagyságú talaj. Üledékesen képződött, szerkezete szemcsés, szövete laza, vegyi összetétele szilikátos. A szél hordta el eredeti helyéről és rakta le itt, ebben a kis, említésre sem méltó faluban. Mondják ugyan, hogy nincs olyan, ami ne volna említésre méltó, hiszen az emberek szeretnek szépíteni és fontosnak látszani. Hogyne lenne olyan.

Mondhatnám másképpen is. Itt ettem először homokot. Minden gyermek eszik, kíváncsi a föld ízére, azé a földére, amelyben giliszták vájnak magukat utat, amelybe a kutyák kaparják el a csontot, amelybe elássák a disznóbeleket, hogy ne tudja meg a falu, mit tettek. Nem volt jó ízű, de különösebben rossz sem. A nyáltól megiszaposodott a számban, olyan sokáig gondolkodtam, hogy kiköpjem-e, vagy lenyeljem. Végül az előbbi mellett döntöttem, és a ragacsos masszát a tuja tövében rejtettem el. Valamiért mégiscsak fontos volt.

26% nagymama, 25% papa, 12% mákosguba, 8% diólikőr, 3% seftelés, 14% elmorzsolódó termés, 7% vadszeder, 3,5% kantáros nadrág, 1,5% őszülő haj. Ez a homokom összetétele, néha durvább, néha egészen aprók a szemcsék. Már nem köpöm ki, ízlelgetem.

Valószínűleg azért, mert olyankor a régi történetek mesélik magukat a fejemben. Pedig, ha belegondolnék, el sem hinném őket. Azt, hogy papát elvitték „kék ávósnak”, ő azonban megszökött, mert képtelen volt engedelmeskedni. Megbújt a pajtákban, a górékban, miközben hazafelé tartott a homokban, amely egyszerre kedvesen és áruló módjára őrizte meg lábnyomait. Megbújt, amíg lehetett, amíg ki nem verték onnan az egyenruhája miatt. De hát mibe is ötözött volna át? Gyalogolt haza, talán követték, talán nem. Ő ment. Egy lovaskocsi vette fel, egy régi barát szemének ismerős villanása hozta haza. 

Verseket is írt még azelőtt, hogy menekülnie kellett volna. Buszsofőr volt Szegeden, szerette a fiatal lányokat, főleg, ha nem voltak túl erkölcsösek. A Tisza-parton aztán rímekbe szedte őket saját szórakoztatására, de az is lehet, hogy udvarolni próbált velük. Egyszerű, figyelmes vagy éppen tréfálkozó sorok voltak ezek, alsó osztályos koromban megfogadtam, hogy az egyik szavalóversenyen a nagyapámtól mondok verset. Nem mondtam.

Mamát úgy ismerte meg, hogy már volt menyasszonya. Nem ment el az eljegyzési ünnepségre, inkább csapta a szelet, hogy aztán az eset megismételhesse önmagát: apám házasodni készült, mikor a Kelebián állomásozó katonasághoz került. Sok szoknya pörgött akkoriban a laktanya körül, mama meg is jegyezte, hogy örül, hogy az ő lánya nem lóg a kerítésen. A következő héten már lógott. Apa egy kocsmában ismerte meg anyát, utána ment a lánymosdóba. Erre aztán nem emlékezett, sőt arra sem, kivel beszélt meg másnapra randevút, csak az időpont motoszkált ott a fejében. Aztán a dobozi jegyesétől visszakérte a gyűrűt. Kilenc hónapig udvarolt az anyámnak, ha náluk aludt, mama külön szobában ágyazott meg neki, majd éjjel a folyosó közepére húzta a virágcserepeket, hogy meghallja, ha apám át akarna osonni anyámhoz. Át akart.

Anyunak egyszer ki volt szívva a nyaka, mama pedig hatalmas patáliát rendezett, mintha érne is valamit az intés. Anyu csak megrántotta a vállát, és így felelt: „Miért, neked soha nem volt kiszívva?” Meglendült a fakanál, koppant a tarkón, mama hangja oktávokat emelkedhetett: „Volt, az anyád úristenit, de csak miután férjhez mentem!”

Nem szoktam kérdezni egyiküket sem, csak fülelek, és elkapok egy-egy történetet, amit aztán jól bezárok egy fiókba, hogy sose felejtsem el. Nem sokat érnek ezek az anekdoták, igazán talán még nekem sem fontosak, egyszerűen jó tudni, hogy megvannak valahol. Miért számítana az, hogy keresztapám éjszakára kint hagyta a kolbászokat és a kistüttüsöket a teraszon, a kóbor kutyák pedig másnap reggelre mind elhúzták? Vagy, hogy egyszer a pap egy macskát próbált bűnvallásra bírni, mert csak a gyóntatószék ajtajának csapódását hallotta? Vagy az, hogy papa és mama annyit veszekednek már, hogy rendre napokig nem szólnak egymáshoz, aztán ha az egyik látogatóba jön hozzánk, mindketten majd belehalnak, úgy hiányzik nekik a másik? Pedig mekkora ribillió volt abból is, amikor mama arra kérte papát, hogy ne menjen ki esőben a szőlősbe, mert megveri az isten, papa pedig rávágta, hogy „Akkor vert még az isten, amikor elvettelek!” 

Kelebia község Bács-Kiskun megye kiskunhalasi járásában. Határátkelő vasútállomás Magyarország és Szerbia között. Területe 66,70 négyzetkilométer, népessége 2490 fő. Nem fontos tudni róla semmit. 

És én mégis tudok.

http://bacs-kepeslap.fw.hu/
Tovább
"

Koffeinbomba

Vers mindenkiért, mindenki a versért! Napjainkban szerencsére egyre több irodalomnépszerűsítő akció között szemezgethetünk, az pedig kétségtelen, hogy a Kávészünet munkássága az egyik legsikeresebb ezek közül. A Popovics György és Németh Ferenc által alkotott páros kezdetben akusztikus, lágy hangzásvilágú esteket adott, mára azonban már minden koncertjük igazi koffeinbomba: pörgős, modern dallamokkal dolgoznak, és bár ők maguk rengeteget változtak az évek alatt, egy valami állandó maradt: a vers. A duó tagjaival többek között koncertélményeikről, céljaikról és irodalomszemléletükről is beszélgettünk.

Az első kérdés szinte adja magát: miként történik az alkotási folyamat?

Németh Ferenc: Változó, attól függ, milyen hatással van ránk maga a szöveg, hiszen ez hívja elő belőlünk a zenei ötleteket. Olykor-olykor annyira meg tud minket ihletni a vers, hogy szinte látjuk a hangszerelést magunk előtt. Ez a munkánk egyik legizgalmasabb része, hiszen ilyenkor új életre keltünk valamit. 

Popovics György: Maga az alkotási folyamat nagyon érdekes számomra, hiszen azt látom, hogy akármennyire is próbálunk tudatosak lenni, mégiscsak az ösztöneink irányítanak minket a dallamvilág megalkotásában. Aztán mikor elkészült a versfeldolgozás, mindig azt érzem, hogy valamiért ennek így kellett megszületnie, és később már nem is tudnék más aláfestést elképzelni. 

N.F: Ez az ihlet ereje. Olyan, mintha valaki ott ülne melletted, miközben csinálod, és súgna. Ez nagyon jó érzés. Én egyébként is azokat a zenéket szeretem hallgatni, amelyek mögött megérzem az ihletet, és nem azt látom, hogy divatból vagy kényszerből adták ki.



Mitől lesz igazán jó egy versfeldolgozás? Mi kell ahhoz, hogy megfogja az embereket?

P.Gy.: Az, hogy mitől is tetszik meg egy vers a hallgatónak, rendkívül szubjektív dolog. Igyekszünk úgy hozzányúlni egy-egy darabhoz, hogy átadjuk a hangulatát, megmutathassuk, mire is gondolhatott a költő. Ezt persze mi sem tudjuk pontosan, tapogatózunk, de ha egy előadónak sikerül úgy feldolgoznia egy verset, hogy boldogan jön ki a stúdióból, az már legalább fél siker.

A megzenésített versek kiválasztásánál a személyes preferenciákat helyezitek előtérbe vagy közönségkedvenc verseket válogattok?

P.Gy.: Sokféleképpen dolgozunk. Van olyan, amikor egészen egyszerűen megtetszik a szöveg és mindenképpen szeretnénk vele foglalkozni. Persze alapvetően mindegyik darabot szeretjük, amelyikhez hozzányúlunk, de sokszor azt is figyelembe vesszük, hogy mi a kötelező tananyag. Ilyesformán a különböző évfolyamok szerint is válogatunk verseket, illetve vannak tematikus kategóriák is, mint például szerelmes, anyák napi, vagy karácsonyi költemények. Azaz, megpróbálunk mindenhol ott lenni.

N.F.: Igyekszünk úgy válogatni, hogy számunkra is jelentsen valamit a szöveg, de fontos, hogy megszólítson mindenkit. Talán ez az oka annak is, hogy ma már kevés akusztikus koncertet adunk, és nagyzenekarral dolgozunk. Azt szeretnénk, ha az emberek táncolnának is a versekre. 


A megzenésítésnél azonban nem álltok meg, úgynevezett trendhagyó irodalomórákat is szoktatok tartani. Hogy néz ki egy ilyen alkalom?

N.F.: A felépítése egészen más, mint egy átlagos órának, hiszen nem az történik, hogy a tanár kiáll az osztály elé, és elmondja, mit kellene gondolni a kanonizált értelmezés szerint. Úgy hiszem, hogy pont emiatt a hozzáállás miatt idegenkednek a diákok az irodalomtól. Mi megmutatjuk ennek egy másik oldalát is, előadunk néhány dalt, beszélgetünk a versekről, közösen éneklünk, megtáncoltatjuk a tanulókat. Az egész rendkívül interaktív, és nagyon sok múlik azon, mennyire tudjuk bevonni az egyes osztályokat a mi előadásunkba. Ami pedig a legfontosabb: érezzük, hogy haszna van annak, amit csinálunk, főleg, amikor olvassuk a klipjeink alatti kommenteket, hiszen többen is írják, hogy a mi segítségünkkel tanulták meg az adott verset.


Ha nem csak a diákokra gondolunk, mit tapasztaltok, a hétköznapi ember hogyan viszonyul az irodalomhoz?

P.Gy.: Az a baj, hogy a legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy a költészet csak bizonyos alkalmakkor nyer érvényt, például a március 15-ei műsorban, pedig a verseket bármikor elő lehet venni, mert mindenhol megállják a helyüket. 

N.F.: Annyiféle vers van, és annyi mindenről szólhat egy-egy sor! Kiindulhat a legegyszerűbb szituációból, akár abból is, hogy üldögélünk és beszélgetünk. A költészet nincs toronyba zárva, ezt kellene megérteni, mert sokan már akkor összerezzenek, ha meghallják azt a szót, hogy kultúra. Mi ezeket a gátakat törjük át.

Akkor tehát nem csupán a fiataloknak szól a zenétek, hanem igyekeztek megszólítani minden korosztályt? 

P. Gy.: Erről az oldalról nézve a munkánkat, lényegében formabontók vagyunk. A mainstream és az underground előadóknál is megvan a kategorizáció igénye, és eszerint is alakítják az imidzsüket. A vers természetéből adódóan kortalan, ennél fogva a mi zenénk is roppant széles skálán mozog. Elvégre egy hétéves kislány és egy kilencvenkilenc éves idős úr is szeretheti a költészetet, nem?


Teljesen igazad van. Azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy sokan csak azért olvasnak verseket, hogy elmondhassák magukról: kultúrafogyasztók. Ti mit gondoltok erről a fajta sznobizmusról?

P.Gy.: Számtalan dolgot felkapnak időnként a fiatalok a trendiségben bízva. Amikor beszélgetek egy-egy új ismerőssel, és elmesélem, hogy mivel is foglalkozom, a legelső reakció mindig az, hogy: „De jó!”. Nagyon ritka az az eset, hogy valaki azt mondaná, nem szereti a verseket. Az pedig, hogy ehhez egyfajta divat kapcsolódik, egyáltalán nem baj. Inkább ez terjedjen, minthogy az értéktelen váljon népszerűvé.

N. F.: A sznobizmus kapcsán arra is lehet gondolni, hogy viszonylag kevesen foglalkoznak költészettel, aki pedig költőnek nevezi magát, arra egyből rásütik a nagyképűség bélyegét. Ez persze elszomorító, de valamilyen szinten érthető is, mert ahhoz, hogy igazán tiszteljenek valakit, a társadalomnak kell elkönyvelnie őt művésznek. 

Ha már a kortárs költészetnél tartunk: a versfeldolgozások mellett olykor ti magatok is írtok szövegeket?

N.F.: Amikor elkezdtük a kollégiumban a közös munkát, akkor saját dalszövegekkel dolgoztunk, de ezek leginkább helyi érdekeltségűek voltak, csak lokálisan lehetett értelmezni. A Pocakos lány dalunkat azonban meghagytuk, a koncerteken lehet is hallani.

P.Gy.: Igen, ez az egy, ami megmaradt. Egyébként külön-külön írogatunk saját dalokat, de maga a Kávészünet csak versekről szól. 


Mi volt az eddigi legjobb Kávészünethez köthető élményetek?

P.Gy.: Szerencsére van belőlük bőven. Különösen hangozhat, de az apróságok is jelenthetnek rengeteget. Most például, amikor erre az interjúra jöttem, egy lány odalépett hozzám és kezet fogott velem, mert el szerette volna mondani, mennyire tetszik neki a zenénk. De ha ki kell emelnem valamit, akkor egyértelműen a tavaly májusi nagykoncertünket mondanám, amit az Akváriumban tartottunk. Közel két órán keresztül libabőrös volt a kezem, kirázott a hideg, mert akkora szeretet és energiát kaptunk a közönségtől, mint még talán soha. 

N.F.: Nálam, amikor ilyen nagyszerű közönség van, az történik, hogy szinte nem is hallom a tapsot, mert valamiképpen kizárja az agyam. Egyedül a zenére koncentrálok, elveszek a forgatagában, és csak azt érzem, hogy mennyire jó ott lenni.

P.GY.: De nem kell ahhoz nagykoncertet tartani, hogy így érezzünk, egy trendhagyó irodalomóra is lehet igazán különleges, amikor a gyerekek velünk énekelnek és táncolnak.

Van-e valami olyan nagy cél, amit igazán szeretnétek elérni ezzel a formációval?

N. F.: Az, amit az imént érintettünk is: hogy ne csak sznobizmusból tartsák ismét trendinek a költészetet. Vegyék észre az emberek, hogy egy-egy átlagos dalszöveghez képest mennyivel több lehet egy-egy vers. Azt szoktam mondani, hogy az irodalom olyan értékeket tartalmaz, amelyeket máshonnan képtelenség elsajátítani. Természetesen szerethetjük a filmeket is, mert a modern technológia lehetővé teszi azt, hogy elképesztő erővel hassanak ránk a különböző videós és hangi effektek, de ez a fantáziát is lekorlátozza. Az irodalom éppen ennek az ellenkezője: segít abban, hogy kibontakoztathassuk a képzelőerőnket, ez pedig hihetetlenül szabaddá tehet minket.

Dézsi Fruzsina és Gáspárdy György
Fotók: Forgács Zsuzsanna
Tovább
"