Vers mindenkiért, mindenki a versért! Napjainkban szerencsére egyre több irodalomnépszerűsítő akció között szemezgethetünk, az pedig kétségtelen, hogy a Kávészünet munkássága az egyik legsikeresebb ezek közül. A Popovics György és Németh Ferenc által alkotott páros kezdetben akusztikus, lágy hangzásvilágú esteket adott, mára azonban már minden koncertjük igazi koffeinbomba: pörgős, modern dallamokkal dolgoznak, és bár ők maguk rengeteget változtak az évek alatt, egy valami állandó maradt: a vers. A duó tagjaival többek között koncertélményeikről, céljaikról és irodalomszemléletükről is beszélgettünk.
Az első kérdés szinte adja magát: miként történik az alkotási folyamat?
Németh Ferenc: Változó, attól függ, milyen hatással van ránk maga a szöveg, hiszen ez hívja elő belőlünk a zenei ötleteket. Olykor-olykor annyira meg tud minket ihletni a vers, hogy szinte látjuk a hangszerelést magunk előtt. Ez a munkánk egyik legizgalmasabb része, hiszen ilyenkor új életre keltünk valamit.
Popovics György: Maga az alkotási folyamat nagyon érdekes számomra, hiszen azt látom, hogy akármennyire is próbálunk tudatosak lenni, mégiscsak az ösztöneink irányítanak minket a dallamvilág megalkotásában. Aztán mikor elkészült a versfeldolgozás, mindig azt érzem, hogy valamiért ennek így kellett megszületnie, és később már nem is tudnék más aláfestést elképzelni.
N.F: Ez az ihlet ereje. Olyan, mintha valaki ott ülne melletted, miközben csinálod, és súgna. Ez nagyon jó érzés. Én egyébként is azokat a zenéket szeretem hallgatni, amelyek mögött megérzem az ihletet, és nem azt látom, hogy divatból vagy kényszerből adták ki.
Mitől lesz igazán jó egy versfeldolgozás? Mi kell ahhoz, hogy megfogja az embereket?
P.Gy.: Az, hogy mitől is tetszik meg egy vers a hallgatónak, rendkívül szubjektív dolog. Igyekszünk úgy hozzányúlni egy-egy darabhoz, hogy átadjuk a hangulatát, megmutathassuk, mire is gondolhatott a költő. Ezt persze mi sem tudjuk pontosan, tapogatózunk, de ha egy előadónak sikerül úgy feldolgoznia egy verset, hogy boldogan jön ki a stúdióból, az már legalább fél siker.
A megzenésített versek kiválasztásánál a személyes preferenciákat helyezitek előtérbe vagy közönségkedvenc verseket válogattok?
P.Gy.: Sokféleképpen dolgozunk. Van olyan, amikor egészen egyszerűen megtetszik a szöveg és mindenképpen szeretnénk vele foglalkozni. Persze alapvetően mindegyik darabot szeretjük, amelyikhez hozzányúlunk, de sokszor azt is figyelembe vesszük, hogy mi a kötelező tananyag. Ilyesformán a különböző évfolyamok szerint is válogatunk verseket, illetve vannak tematikus kategóriák is, mint például szerelmes, anyák napi, vagy karácsonyi költemények. Azaz, megpróbálunk mindenhol ott lenni.
N.F.: Igyekszünk úgy válogatni, hogy számunkra is jelentsen valamit a szöveg, de fontos, hogy megszólítson mindenkit. Talán ez az oka annak is, hogy ma már kevés akusztikus koncertet adunk, és nagyzenekarral dolgozunk. Azt szeretnénk, ha az emberek táncolnának is a versekre.
A megzenésítésnél azonban nem álltok meg, úgynevezett trendhagyó irodalomórákat is szoktatok tartani. Hogy néz ki egy ilyen alkalom?
N.F.: A felépítése egészen más, mint egy átlagos órának, hiszen nem az történik, hogy a tanár kiáll az osztály elé, és elmondja, mit kellene gondolni a kanonizált értelmezés szerint. Úgy hiszem, hogy pont emiatt a hozzáállás miatt idegenkednek a diákok az irodalomtól. Mi megmutatjuk ennek egy másik oldalát is, előadunk néhány dalt, beszélgetünk a versekről, közösen éneklünk, megtáncoltatjuk a tanulókat. Az egész rendkívül interaktív, és nagyon sok múlik azon, mennyire tudjuk bevonni az egyes osztályokat a mi előadásunkba. Ami pedig a legfontosabb: érezzük, hogy haszna van annak, amit csinálunk, főleg, amikor olvassuk a klipjeink alatti kommenteket, hiszen többen is írják, hogy a mi segítségünkkel tanulták meg az adott verset.
Ha nem csak a diákokra gondolunk, mit tapasztaltok, a hétköznapi ember hogyan viszonyul az irodalomhoz?
P.Gy.: Az a baj, hogy a legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy a költészet csak bizonyos alkalmakkor nyer érvényt, például a március 15-ei műsorban, pedig a verseket bármikor elő lehet venni, mert mindenhol megállják a helyüket.
N.F.: Annyiféle vers van, és annyi mindenről szólhat egy-egy sor! Kiindulhat a legegyszerűbb szituációból, akár abból is, hogy üldögélünk és beszélgetünk. A költészet nincs toronyba zárva, ezt kellene megérteni, mert sokan már akkor összerezzenek, ha meghallják azt a szót, hogy kultúra. Mi ezeket a gátakat törjük át.
Akkor tehát nem csupán a fiataloknak szól a zenétek, hanem igyekeztek megszólítani minden korosztályt?
P. Gy.: Erről az oldalról nézve a munkánkat, lényegében formabontók vagyunk. A mainstream és az underground előadóknál is megvan a kategorizáció igénye, és eszerint is alakítják az imidzsüket. A vers természetéből adódóan kortalan, ennél fogva a mi zenénk is roppant széles skálán mozog. Elvégre egy hétéves kislány és egy kilencvenkilenc éves idős úr is szeretheti a költészetet, nem?
Teljesen igazad van. Azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy sokan csak azért olvasnak verseket, hogy elmondhassák magukról: kultúrafogyasztók. Ti mit gondoltok erről a fajta sznobizmusról?
P.Gy.: Számtalan dolgot felkapnak időnként a fiatalok a trendiségben bízva. Amikor beszélgetek egy-egy új ismerőssel, és elmesélem, hogy mivel is foglalkozom, a legelső reakció mindig az, hogy: „De jó!”. Nagyon ritka az az eset, hogy valaki azt mondaná, nem szereti a verseket. Az pedig, hogy ehhez egyfajta divat kapcsolódik, egyáltalán nem baj. Inkább ez terjedjen, minthogy az értéktelen váljon népszerűvé.
N. F.: A sznobizmus kapcsán arra is lehet gondolni, hogy viszonylag kevesen foglalkoznak költészettel, aki pedig költőnek nevezi magát, arra egyből rásütik a nagyképűség bélyegét. Ez persze elszomorító, de valamilyen szinten érthető is, mert ahhoz, hogy igazán tiszteljenek valakit, a társadalomnak kell elkönyvelnie őt művésznek.
Ha már a kortárs költészetnél tartunk: a versfeldolgozások mellett olykor ti magatok is írtok szövegeket?
N.F.: Amikor elkezdtük a kollégiumban a közös munkát, akkor saját dalszövegekkel dolgoztunk, de ezek leginkább helyi érdekeltségűek voltak, csak lokálisan lehetett értelmezni. A Pocakos lány dalunkat azonban meghagytuk, a koncerteken lehet is hallani.
P.Gy.: Igen, ez az egy, ami megmaradt. Egyébként külön-külön írogatunk saját dalokat, de maga a Kávészünet csak versekről szól.
Mi volt az eddigi legjobb Kávészünethez köthető élményetek?
P.Gy.: Szerencsére van belőlük bőven. Különösen hangozhat, de az apróságok is jelenthetnek rengeteget. Most például, amikor erre az interjúra jöttem, egy lány odalépett hozzám és kezet fogott velem, mert el szerette volna mondani, mennyire tetszik neki a zenénk. De ha ki kell emelnem valamit, akkor egyértelműen a tavaly májusi nagykoncertünket mondanám, amit az Akváriumban tartottunk. Közel két órán keresztül libabőrös volt a kezem, kirázott a hideg, mert akkora szeretet és energiát kaptunk a közönségtől, mint még talán soha.
N.F.: Nálam, amikor ilyen nagyszerű közönség van, az történik, hogy szinte nem is hallom a tapsot, mert valamiképpen kizárja az agyam. Egyedül a zenére koncentrálok, elveszek a forgatagában, és csak azt érzem, hogy mennyire jó ott lenni.
P.GY.: De nem kell ahhoz nagykoncertet tartani, hogy így érezzünk, egy trendhagyó irodalomóra is lehet igazán különleges, amikor a gyerekek velünk énekelnek és táncolnak.
Van-e valami olyan nagy cél, amit igazán szeretnétek elérni ezzel a formációval?
N. F.: Az, amit az imént érintettünk is: hogy ne csak sznobizmusból tartsák ismét trendinek a költészetet. Vegyék észre az emberek, hogy egy-egy átlagos dalszöveghez képest mennyivel több lehet egy-egy vers. Azt szoktam mondani, hogy az irodalom olyan értékeket tartalmaz, amelyeket máshonnan képtelenség elsajátítani. Természetesen szerethetjük a filmeket is, mert a modern technológia lehetővé teszi azt, hogy elképesztő erővel hassanak ránk a különböző videós és hangi effektek, de ez a fantáziát is lekorlátozza. Az irodalom éppen ennek az ellenkezője: segít abban, hogy kibontakoztathassuk a képzelőerőnket, ez pedig hihetetlenül szabaddá tehet minket.
Dézsi Fruzsina és Gáspárdy György
Fotók: Forgács Zsuzsanna
Kövess minket!