Portsmouth

Portsmouth Hampshire megye második legnagyobb városa, összterülete 40,25 négyzetkilométer. Hadi kikötő, otthont ad a világ legrégebbi, még használatban lévő tengeralattjáróinak, és néhány olyan híres csatahajónak, mint a HMS Victory – ilyesfajta száraz tényeket közölnek az útikönyvek, de ha nekem kellene bemutatnom valakinek a várost, egyetlen giccsesen nevezetes emlékhelyhez sem vinném el. Inkább megmutatnám neki azt, amiért én is idejöttem, és amiért most úgy érzem, bármikor elmehetek, Portsmouth illata úgy beleitta magát a bőrömbe, mint a ruhákba az olcsó öblítők. Itt ugyanis egészen biztosan olyasmit találhatunk, amit sehol máshol. Sem a romantika francia andalgásában, sem az érzékiség latin gesztusaiban, sem pedig a fegyelem orosz hidegségében. 

John, így hívják. Egészen egyszerűen John, és jobban is illik hozzá ez az egyszerűség, mintha egy már a főcímdalnál elrontott tévésorozat sármos, ám briganti főszereplőjének nevével dicsekedhetne. Fekete haja sosem lógott a szemébe, kínosan figyelt arra, hogy mindent lásson maga körül. Bő szárú farmert és barna bőrkabátot viselt, amely talán már a boltból is olyan kopottan került ki, mintha ezer éve hordanák. Az illata is éppen ilyen volt: időtlen. Festő volt, egészen jellegtelen arccal, keze szüntelenül remegett, mintha még egy egyenes vonalat sem lett volna képes meghúzni. Talán tényleg nem is tudott. 

Azt mondták, el kell mennem hozzá, és én megtettem. Bekopogtattam a garzonlakásba, ami a legrosszabb környék szívében várt gunyorosan a művészetre éhes kuncsaftokra. Ha nem jött volna éppen szemben zsebre dugott kézzel egy kétes kinézetű alak, talán be sem merek kopogni, így viszont rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy még mindig jobb, ha zárt ajtók mögött szenvedem el a megaláztatást.

Ösztönösen úgy képzeltem el egy festő lakását, hogy egyetlen üres négyzetcentiméter sincs a falakon: mindenhol színek, képek, rajzok, skiccek, vázlatok, kezdemények, remekművek. Johnnál azonban minden csupasz volt. Nem úgy értem, hogy egyszerűen a fehér szín itatott át mindent. A lakás tökéletesen üres és tiszta volt. 

Már-már azt hittem, hogy rossz helyen járok, amikor halk motoszkálást hallottam a terasz felől. Óvatosan közelítettem meg az üvegajtót, de az elárult engem: hangos nyikorgással jelezte a tulajdonosnak, hogy valaki éppen betolakodni készül az életébe.

- Azt hittem, már sosem talál meg. Nő létére elég lassú – jegyezte meg gorombán John, majd meg sem várva a válaszom, már folytatta is. – Üljön le. Nincs szék, a padlóra. Portét akar, ugye? 

- Nem vagyok biztos benne, talán inkább…

- Üljön már le! – reccsenő hangjára megadtam magam. – Na. Ügyes. Ha nem akarna magáról képet, nem jött volna ide. Drága vagyok. 

- Meg tudom fizetni.

- Vegyem el kéthavi mosogatónői fizetését?

- Én nem…

- Tudom, árufeltöltő. Egykutya. Majd meglátjuk, mi lesz. Ha nem tudja kifizetni, akkor ledolgozhatja. Takarítónőt keresek.

- Ide? – kérdeztem döbbenten.

- Hova máshova? – morogta.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz, a csend feszesre fonta fonalát közöttünk. Ekkor volt időm először megszemlélni, miféle alak is John, a város híres festője. A művész, akinek már tizenkét éve nem volt kiállítása, mert minden egyes munkája azonnal elkelt. Még csak szólnia sem kell senkinek, hogy kész, a gyűjtők úgy megérzik őt, mint a kutyák a vérszagot.

Ahogy ránéztem, képtelen voltam eldönteni, hogy tényleg szeretném-e azt a portét magamról. Nem is volt rá szükségem egy percig sem,  csupán arra voltam kíváncsi, milyennek is látna engem. 

Maradtam. Két hétig állt a vászon előtt, én pedig a padlón kuporogva beszéltem hozzá. Kérdezett, feleltem. Sokat nevettem, néha sírtam is. Az egyik percben úgy érzetem, mintha ő lett volna a szülőanyám – nem, nem az apám, mert ilyenkor egy test voltunk –, máskor pedig tisztán éreztem, hogy képes lennék megfojtani őt.

John mintha észre se vette volna mindezt. Csak dolgozott. Ezerszínű festék volt körülötte. Mindegyikbe belemártotta az ecsetét, de a vászon újra és újra üres maradt. Mikor csaknem úgy tűnt, hogy a színek végre karcolják az anyagot, mindig visszarántotta a kezét, mintha sehogy sem lett volna jó. Aztán egészen váratlanul, egy hosszú nap után, amikor fáradtan vonszoltam egyik lábam a másik után – kényszeríteni kellett, hogy lépjenek –, már be sem kellett hozzá mennem: a kapuban várt. Ahogy meglátott, a vásznat lobogtatva indult felém.

- Kész vagyok! – kiáltotta hangosan, mintha az egész várost fel akarná verni. – Kész!

Mikor egymáshoz értünk, felmutatta az anyagot. 

Nem volt rajta semmi. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint hetekkel ezelőtt. Még csak egy óvatlan festékcsepp sem érintette.

- Ezen nincs semmi – feleltem egyszerre kétkedve és dühösen. Úgy érzetem, hogy a napjaim legértékesebb óráit pazaroltam erre a szenilis öregemberre, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy látnom kellene valamit.

- Pontosan – hangja egészen ércessé vált az izgalomtól. – Ez vagy te.

- Semmi?

- Az! A semmi is. Metamorf mindenség, amelynek alapja a semmi. A semmi hívja életre, és lesz belőle valami. Örökké változó anyagtalan valóság. Magyarázzam még? Hogyan kérhetné bárki is, hogy fessem meg az arcát, amikor minden vonás a másodpercek törtrésze alatt hamissá válik? Miért kérnek arra, hogy hazudjak? Nem, nem és nem! Nem fogok alakoskodni! – egészen úgy tűnt, mintha éveinek minden dühe ebbe a néhány mondatba sűrűsödött volna össze. Aztán ránézett a vászonra és elmosolyodott. – Hát nem gondolod, hogy ez a világ legtökéletesebb festménye?

Nem gondoltam én abban a pillanatban másra, csak arra, hogy Portsmouth legnagyobb értéke nem a híres csatahajó, hanem valami egészen más.
A semmi.

http://www.unilife.co.uk/