Kelebia

Kelebia község Bács-Kiskun megye kiskunhalasi járásában. Határátkelő vasútállomás Magyarország és Szerbia között. Területe 66,70 négyzetkilométer, népessége 2490 fő. Ennyit mond róla a Wikipédia. Száraz, érdektelen adatok, amiket felróhatunk elménk adatbázisába, de soha nem lesz rá szükségünk. Számok, amelyek nem jelenthetnek nekünk semmit, hisz azok sem törődnek velük, akik bennük élnek. 

Én tudom, hogy mi van Kelebián: homok. Nem csak a játszótéren, a hátsó kertben, vagy a betonozatlan utakon – mindenhol. Különféle kőzetek és ásványi anyagok apró törmeléke, 2 és 0,0063 mm közötti szemnagyságú talaj. Üledékesen képződött, szerkezete szemcsés, szövete laza, vegyi összetétele szilikátos. A szél hordta el eredeti helyéről és rakta le itt, ebben a kis, említésre sem méltó faluban. Mondják ugyan, hogy nincs olyan, ami ne volna említésre méltó, hiszen az emberek szeretnek szépíteni és fontosnak látszani. Hogyne lenne olyan.

Mondhatnám másképpen is. Itt ettem először homokot. Minden gyermek eszik, kíváncsi a föld ízére, azé a földére, amelyben giliszták vájnak magukat utat, amelybe a kutyák kaparják el a csontot, amelybe elássák a disznóbeleket, hogy ne tudja meg a falu, mit tettek. Nem volt jó ízű, de különösebben rossz sem. A nyáltól megiszaposodott a számban, olyan sokáig gondolkodtam, hogy kiköpjem-e, vagy lenyeljem. Végül az előbbi mellett döntöttem, és a ragacsos masszát a tuja tövében rejtettem el. Valamiért mégiscsak fontos volt.

26% nagymama, 25% papa, 12% mákosguba, 8% diólikőr, 3% seftelés, 14% elmorzsolódó termés, 7% vadszeder, 3,5% kantáros nadrág, 1,5% őszülő haj. Ez a homokom összetétele, néha durvább, néha egészen aprók a szemcsék. Már nem köpöm ki, ízlelgetem.

Valószínűleg azért, mert olyankor a régi történetek mesélik magukat a fejemben. Pedig, ha belegondolnék, el sem hinném őket. Azt, hogy papát elvitték „kék ávósnak”, ő azonban megszökött, mert képtelen volt engedelmeskedni. Megbújt a pajtákban, a górékban, miközben hazafelé tartott a homokban, amely egyszerre kedvesen és áruló módjára őrizte meg lábnyomait. Megbújt, amíg lehetett, amíg ki nem verték onnan az egyenruhája miatt. De hát mibe is ötözött volna át? Gyalogolt haza, talán követték, talán nem. Ő ment. Egy lovaskocsi vette fel, egy régi barát szemének ismerős villanása hozta haza. 

Verseket is írt még azelőtt, hogy menekülnie kellett volna. Buszsofőr volt Szegeden, szerette a fiatal lányokat, főleg, ha nem voltak túl erkölcsösek. A Tisza-parton aztán rímekbe szedte őket saját szórakoztatására, de az is lehet, hogy udvarolni próbált velük. Egyszerű, figyelmes vagy éppen tréfálkozó sorok voltak ezek, alsó osztályos koromban megfogadtam, hogy az egyik szavalóversenyen a nagyapámtól mondok verset. Nem mondtam.

Mamát úgy ismerte meg, hogy már volt menyasszonya. Nem ment el az eljegyzési ünnepségre, inkább csapta a szelet, hogy aztán az eset megismételhesse önmagát: apám házasodni készült, mikor a Kelebián állomásozó katonasághoz került. Sok szoknya pörgött akkoriban a laktanya körül, mama meg is jegyezte, hogy örül, hogy az ő lánya nem lóg a kerítésen. A következő héten már lógott. Apa egy kocsmában ismerte meg anyát, utána ment a lánymosdóba. Erre aztán nem emlékezett, sőt arra sem, kivel beszélt meg másnapra randevút, csak az időpont motoszkált ott a fejében. Aztán a dobozi jegyesétől visszakérte a gyűrűt. Kilenc hónapig udvarolt az anyámnak, ha náluk aludt, mama külön szobában ágyazott meg neki, majd éjjel a folyosó közepére húzta a virágcserepeket, hogy meghallja, ha apám át akarna osonni anyámhoz. Át akart.

Anyunak egyszer ki volt szívva a nyaka, mama pedig hatalmas patáliát rendezett, mintha érne is valamit az intés. Anyu csak megrántotta a vállát, és így felelt: „Miért, neked soha nem volt kiszívva?” Meglendült a fakanál, koppant a tarkón, mama hangja oktávokat emelkedhetett: „Volt, az anyád úristenit, de csak miután férjhez mentem!”

Nem szoktam kérdezni egyiküket sem, csak fülelek, és elkapok egy-egy történetet, amit aztán jól bezárok egy fiókba, hogy sose felejtsem el. Nem sokat érnek ezek az anekdoták, igazán talán még nekem sem fontosak, egyszerűen jó tudni, hogy megvannak valahol. Miért számítana az, hogy keresztapám éjszakára kint hagyta a kolbászokat és a kistüttüsöket a teraszon, a kóbor kutyák pedig másnap reggelre mind elhúzták? Vagy, hogy egyszer a pap egy macskát próbált bűnvallásra bírni, mert csak a gyóntatószék ajtajának csapódását hallotta? Vagy az, hogy papa és mama annyit veszekednek már, hogy rendre napokig nem szólnak egymáshoz, aztán ha az egyik látogatóba jön hozzánk, mindketten majd belehalnak, úgy hiányzik nekik a másik? Pedig mekkora ribillió volt abból is, amikor mama arra kérte papát, hogy ne menjen ki esőben a szőlősbe, mert megveri az isten, papa pedig rávágta, hogy „Akkor vert még az isten, amikor elvettelek!” 

Kelebia község Bács-Kiskun megye kiskunhalasi járásában. Határátkelő vasútállomás Magyarország és Szerbia között. Területe 66,70 négyzetkilométer, népessége 2490 fő. Nem fontos tudni róla semmit. 

És én mégis tudok.

http://bacs-kepeslap.fw.hu/