Budapest

„Budapest Magyarország fővárosa, egyben legnagyobb és legnépesebb városa. Az ország politikai, kulturális, kereskedelmi, ipari és közeledési központja. 2011-ben regisztrált lakónépessége meghaladta az 1,7 (elővárosokkal együtt pedig a 2,5) millió főt.”

Engem nem regisztráltak, de én bejegyeztem magamba mindent. Legfőképpen azt a vágyat, hogy végre öregasszony lehessek, így jogosan, rosszalló pillantások nélkül ülhessek a buszon. És onnan, a hellyel rendelkezők felsőbbségével nézhessem azt a fekete szövetkabátos, mindig sebtében borotválkozó férfit – arcán ott vannak a nyomok –, aki reggel nyolc tizennégykor felszáll a 47-es villamosra és a Gárdonyi térig utazik. Sokszor eszembe jut, milyen szívesen leszedegetném a fehér szöszöket a kabátjáról.

Ha öregasszony lennék, azzal sem kellene törődnöm, hogy ki veszi rossz néven, ha felajánlom neki a helyem. Mert nem illik a középkorúság utolsó szakaszában tengődő, sminkecsettel átoperált arcú nőknek átadni a mindig meleg ülést, mert megsértődnek, hogy vénítem őket. De közben olyan megvetően tudnak nézni, hogy néha mégiscsak megteszem.

Nem szólítanának meg a metróaluljáróban az idegen férfiak, akik micimackós könyvjelzővel próbálják bepalizni azokat a szerencsétleneket, akik nem tudnak elég gyorsan lépkedni, mert már a mozgólépcsőn rohantak, hogy végre kijussanak az izzadtságtól csomóba tapadt tömegből. Azok a nők sem jönnének oda hozzám, akik hat éve lejárt orvosi receptet dugnak mindenki orra alá, majd négy oktávval magasabban kezdenek rimánkodni, mintha a denevérekhez szólnának. Kellemetlen azt mondani, hogy nem, főként, mert sztereotípiákból összeeszkábált életutakat képzelünk a kéregetők mögé, de belátható, hogy a tizedik Fedél Nélkülre már igazán nincs szüksége senkinek, még akkor sem, ha Törőcsik Mari van a címlapján.

A nyugdíjamat kínai kajára költeném el, ebéd után pedig egész nap sétálgatnék, a szimpatikus fiatalokra mosolyognék, a többieket óvatosan kigáncsolnám a botommal. „Jaj, édeském, véletlen volt.” Követelném, hogy a Ferenciek terén minden turistát büntessenek meg illegális galambetetésért, mert ezek a madarak úgy elszemtelenedtek, hogy csak repülnek és repülnek, nekem kell kitérnem előlük, ha nem akarom, hogy a dagadt testük a földre terítsen.

A Lánchídra sose mennék. Elvből. Túl van misztifikálva, és dühít, hogy az ország több százezret elver egy este a kivilágítására, miközben a Petőfi híd elveszik az éjszakában. Ez diszkrimináció. Még talán petíciót is indítanék a hidakkal szembeni egyenlő bánásmód érdekében, mert végre lenne időm olyan dolgokra, amelyek nem igazán számítanak, csak túlfontoskodjuk őket, hogy legyen mivel kitölteni a napokat. Még tüntetnék is. Ezt már nem elvből, inkább a hangulat kedvéért. Egy öregasszonyt egyébként sem illik megdobálni, vihetném én a legnagyobb plakátot. 

Délutánonként, amikor a legnagyobb a forgalom a 4-es 6-os vonalán, felszegett állal vonulnék be egy Sex Shopba. Minden megállónál nyitottak egyet, gondolván arra, hogy az éjszakai járatok bizony nem egyenesen haza viszik a lányokat. Mindig is érdekelt az üzletek elhelyezésének szociológiája. Vajon mi alapján dől el, hogy hol nyitnak boltot a tulajdonosok? És miként lehetséges az, hogy a Király utca végén a 400 forintos qyrosos mellett megél az, amelyik 950-ért adja?

Aztán, csütörtök esténként a Wesselényin ólálkodnék, hogy megfigyeljem a Sark2-ben tivornyázó fiatalokat. A lányokat, akik egy sör után tettetett részegséggel a naiv – vagy csak felajzott – férfiak nyakába varrják magukat, a kamasz fiúkat, akik a vécében az alkohol hatására besárgult pattanásokat fröccsentik a tükörre. Meggyőzném a pult mellé mumifikálódott, nagykabátos, sapkás pacákokat, hogy hagyják már békén a gyerekeket, ne próbálják meg elmesélni nekik két pálinka között, miként is ment tönkre az életük mások hibájából. Vagy, csak üldögélnék egy padon és kihordanám minden arra járó történetét.

De még az is lehet, hogy már kora este hazamennék a negyedik emeleti panellakásomba, ahova szigorúan lépcsőn járnék fel, hogy ne váljon belőlem is reumára panaszkodó, kenőcsszagú anyóka, aki a gonosz boszorkány képét idézi a Jancsi és Juliskából. Hazafele bosszankodnék, hogy már megint dugó van, de közben rettenetesen élvezném is, hogy több időt tölthetek emberek között.

„Budapest Magyarország fővárosa, egyben legnagyobb és legnépesebb városa. Az ország politikai, kulturális, kereskedelmi, ipari és közeledési központja. 2011-ben regisztrált lakónépessége meghaladta az 1,7 (elővárosokkal együtt pedig a 2,5) millió főt.” És engem a következő népszámlálásnál sem fognak bejegyezni, mert nem itt fogom magam után húzni a kockás szatyrot.

matyasudvar.hu